5. fejezet - Börtön

- Anyám! - kiáltotta el magát Willeam, és édesanyjához sietett. - Arabelle! Kérlek, segíts! Mi történhetett? - fordult Belle felé, miközben az asszony folyamatosan sikoltozott. - Ébredj! Ébredj fel!

Hirtelen kinyitotta Marie a szemét. Kék lélektükrébe félelem költözött. Rémülten felült az ágyban. Férje, mintha észre se vette volna a sikítozást, ugyanolyan nyugodtan aludt tovább. Minimum még egy napig tart majd neki felébredni - ezt mindannyian tudták. Azt hitte Arabelle, hogy a királyné is ennyi ideig ilyen állapotban lesz. De tévedett, valami miatt Marie előbb feleszmélt.

Mikor Willeam látta, hogy a királyné megnyugodott, lágy hangon megszólalt:

- Mi történt, anyám?

A nő ködös tekintettel nézte az ágytakarót. Még mindig az álom hatása alatt volt. Álmában, mintha visszament volna az időben, és ott újraélte a húsz évvel ezelőtti történteket. Újra felidézte magában az elmúlt időket, és közben nem is figyelt arra, ami körülötte folyt.

- Anyám! Térj magadhoz! - ordította magából kikelve a herceg, miközben próbálta magához téríteni a királynét.

- Megtámadtak... Álnok, rohadt S-tündérek... Felakasztottak pár halandót... A romlott... - motyogta maga elé az édesanyja, üres tekintettel a padlóra meredve. Willeam kissé megijedt szavaitól, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy valami baja lehetett anyjának. Keze Marie vállán nyugodott, és lágyan rázogatta őt.

- Arabelle! Kérlek, segíts! - könyörgött a mögötte álló nőnek a férfi. Kétségbeesésében fogalma sem volt róla, hogy mihez kezdjen. Édesanyja megőrült, édesapja a boszorkány varázslata alatt állt, Rachelről és Lisáról, pedig nem tudott semmit. Ebbe nem szerette volna belevonni a húgait.

A nő odasietett hozzájuk. Tenyerét Marie vonagló teste fölé helyezte, és magában mormogott valamit. Willeam feszülten figyelte a mellette mormoló boszorkányt. Remélte, hogy képes lesz majd segíteni anyján.

Néhány perc múlva a királyné, már nyugodtan feküdt férje mellett az ágyon.

- Nagyon szépen köszönöm, Arabelle.

- Szívesen... - mormogta, majd hirtelen eszébe jutott a mondandója, amit az asszony miatt kellett félbe hagynia. - Le kell tennünk egy esküt, ami bizonyítja, hogy nem verjük át a másikat. Hanem hűséges társak leszünk, a saját biztonságunk érdekében. Akkor, fogd meg a kezem.

Willeam megérintette Belle puha tenyerét, és rögtön eszébe jutott a sok elfeledett emlék. Most ne ezzel foglalkozz! - szidta le magát. Felemelte fejét, és a nő kék íriszébe fúrta a tekintetét. Majd letették az esküt. Amikor Belle elkezdte mondani a varázsigét, egy zöldes színű csík kötötte össze kezüket. Nem tartott az egész tovább egy percnél.

- A karodon megjelenik egy apró háromszög, benne egy körrel. Az jelzi az esküt. Ha megszeged, a legnagyobb kínokat fogod átélni. Az esküd alól, pedig csak én oldozhatlak fel – hadarta a zurgay. - Most távozok, a következő holdtöltén találkozunk, ami pár nap múlva lesz. Viszlát, felség! - majd azzal el is tűnt a szobából.

A herceg pár percig csak mozdulatlanul álldogált, az események és az érzelmei hatása alatt állt. Majd később erőt vett magán, és elballagott a szobájába.

Már a rezidenciája közelében járt, amikor nekiütközött egy szőke hajú szolgaleány. Rémülten megtántorodott, mikor ráeszmélt, hogy kinek is ment neki. Ezen a napon már másodszorra fordult elő vele.

- Elnézést, felség! - mondta halkan, és bűnbánóan.

- Nincs semmi gond – motyogta monoton hangon Willeam, és ki is kerülte a megszeppent leányzót.

- Várjon! Egy üzenetet szeretnék önnek átadni. Rachel hercegnő azt üzeni, hogy minél előbb menjen le a várbörtönbe. Szüksége van önre – hadarta félve a szolga. Először kellett üzenetet átadnia. Megtiszteltetésnek érezte, hogy pont őt kérték meg erre. Nem mindenkire bíznak ilyen feladatot. Így hát büszkén bókolt a herceg előtt, mikor távozásra invitálta.

Miután a leány távozott Willeam őrült léptekkel szaladt a vár tömlöcökhöz. Nagyon megijedt. Vajon mi történhetett Rachellel? És mégis, hol lehet Lisa? Ezen morfondírozott, miközben minél gyorsabban közeledett a célja felé. Pár perc múlva már a népszerűvé vált szinten volt. Katonák és kíváncsiskodó szolgák lepték el a folyosót. A cselédek, mind a falhoz tömörültek, utat engedve a katonáknak és az arra járó hercegnek. Sokan meg is hajoltak, amikor elment mellettük Willeam. Ahogy közeledett, ahhoz a helyhez, ahol az összes katona állt megdermedt. Az erős fényben – amit lámpások, fáklyák, és különféle varázsgömbök adtak – jól láthatta, ahogy Rachel összetörve sírdogál a falnál, és néhány szolgalány próbálja őt megnyugtatni.

- Higgye el, hogy rendben lesz a húga! - suttogta gyengéd hangon az egyik, mire a többiek helyeseltek.

- Mi történt? - kérdezte Willeam, mikor végre a nagyobbik húga közelébe ért.

- Ó, Willeam! - borult rögtön testvére karjaiba a lány. Arcát a férfi ingébe helyezte, és ott folytatta tovább a zokogást.

Végül az egyik katona válaszolt az ifjú kérdése.

- Elizabeth hercegnő megtámadott három őrt, és megölt öt cselédet. Az őrök mind belehaltak a sebeikbe, amit a támadójuk okozott. Egy új alakot öltve gyilkolt, és most a vár tömlöcébe szállították. Öt őr áll készenlétben, és itt is készenlétbe állítunk pár őrt. Minden esethetőségre felkészülünk, felség, hogy többet ilyen ne forduljon elő! - jelentette ki magabiztosan a kapitány, bókolt, és feloszlatta a nézelődők csoportját.

Willeam mindeközben, csak földbe gyökerezett lábbal álldogált, a falat bámulva, húgát ölelve. Rachel pedig szipogva szorította magához bátyját. A férfi nem értette az egész helyzetet. Olyan sok minden történt ezen a napon, hogy már nem tudta feldolgozni. Igyekezett reálisan látni a helyzetet, de nem ment neki. Túlságosan is kimerült volt, ahhoz, hogy rájöjjön a titok nyitjára.

Kötelezőnek érezte, hogy lemenjenek Lisához, és megbeszéljék a dolgot. De már csak másnap lehetett lehetőségük erre, mivel az egyik palota őr közölte velük, hogy a hercegnő kábultan fekszik. Így hát, miután Rachel lassan összeszedte magát, felmentek a királyi család szintjére. A lány lehajtott fejjel ballagott végig a lépcsőkön és a folyosókon. Nem is figyelt mögötte haladó bátyjára, aki a gondolataiba meredt. Elbúcsúztak egymástól, elballagtak a saját szobájukba, ahol nyugovóra térhettek.

*

- Az én kislányom?! Nem az lehetetlen... - motyogta ideges hangon a király. Fel-alá sétált a tanácsteremben, ahol a nemesek helyett, csonka családja volt jelen. Robert zaklatottan járkált, miközben egyfolytában mondta a magáét a tegnap történtekről. Marie és Rachel egymással beszélgettek, miközben édesanyja zokogott. Willeam a kredencet tanulmányozva állt elgondolkodva.

Lisát kifagatták, azt állította, hogy semmire sem emlékszik. Az utolsó emléke – állítása szerint -, hogy lefekszik az ágyába. Utána meg már csak azt vette észre, hogy szalmán ébred fel, ódon kőfalak közé zárva. Nem tudták, hogy higgyenek e a kislány szavainak. Bár senki nem nézte volna ki a hercegnőből, hogy ilyenre képes lenne. Mégis minden arra utalt, hogy ő követte el ezeket a szörnyű bűnöket. Így határozatlan ideig a vár börtönében kell raboskodnia, elővigyázatosság szempontjából pedig megkétszereződött az őrség száma. Nem gondolta volna Robert, hogy egyszer a saját lányától fog tartani. Félt attól, hogy újra át fog változni, és akkor még nagyobb pusztítást fog véghez vinni.

Hirtelen kopogást hallottak a terem ajtaján. Marie és Rachel összerezzent, Willeam pedig nem is törődött vele.

- Valiria asszony, kér bebocsátást, felség. Azt állítja, hogy ön hivatta ide – mondta jelentőségteljesen az ajtónál álló egyik őr, miközben a nő már be is lépett a szobába.

- Jöjjön... - hadarta a király, mire a katona már távozott is.

Az ajtó becsukódott, és síri csönd telepedett rájuk. Végül a tündér törte meg a csendességet.

- Királyom, tisztában vagyok vele, hogy miért hívatott ide. És igyekszem, minél előbb feloldozzam az Elizabeth hercegnőn lévő átkot, de ez időbe telik...

- Milyen átok ez, Valiria? - vágott a szavába Willeam, miközben ő is letelepedett édesanyja mellé a székre.

- Ezt egy nagyon erős boszorkány bocsátotta a hercegnőre. Elizabeth hercegnő, mielőtt átváltozott eljött hozzám, és elmesélte, hogyan is történt ez az egész. Akkor jöttem rá, hogy ez egy újabb merénylet a királyi család ellen.

- Újabb lázadások... - suttogta halkan Willeam.

- Csak annyit tudok, hogy nő volt az elkövető, kinek hosszú fekete haja van, és ragyogó kék szeme. És feltehetőleg urt-boszorkány. Ez elég kevés információ, de legalább el tudtam indulni ezen. Ami pedig a legfontosabb, a kisasszony testét különféle jelek borítják mindenütt. Én ezeknek a jeleknek rájöttem a jelentésére, szó szerint uralni fogja a gonosztevő a hercegnő testét, ha nem állítom meg. Csupán egy hónap áll rendelkezésemre, hogy megtörjem az átkot. Ez kevés idő, főleg ilyen varázslat kapcsán... Az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk elkapni a boszorkányt. Én addig, pedig lelassítanám a folyamatot, amin királylány keresztül megy. Úgy lehetne a legkönnyedén elkapni a gazembert, ha felkeresik Valkatas Jauist. Ő egy pasip, és minden urt-boszorkányt ismer. A víz neki az eleme, és van neki egy különleges képessége is. Képes arra, hogy láthatatlanná váljon, így rengetegen keresik fel a nagyobb varázserejű lények, hogy tanítsa meg őket is erre a fortélyra. Csak ő tudna segíteni, de Valkatas Urhandben él. Kalteno egyik legészakibb városában. Azt tanácsolom, hogy ne követet és katonákat küldjön elé, mert akkor nem fogja érdekelni a dolog. Az kell neki, hogy személyesen jöjjenek el hozzá, ha segítségre van szükségük. De előtte sajnos meg is kellene felelni az elvárásainak, mert bizony nem mindenkinek ajánlja fel a támogatását. A próbák mindig változnak, de legtöbbször valamilyen bátorság és logikai megpróbáltatáson kell megfelelni. Ha sikerül, ezek után maga fogja, királyom elé állítani a gaz urt-boszorkányt.

- Én vállalkozok erre a feladatra! - kiállotta büszkén váratlanul Willeam, mikor Valiria befejezte a mondandóját. - Ha úgy nézzük, miattam történt ez az egész. Jobban kellett volna vigyáznom a húgomra. Így az én felelősségem az, hogy helyrehozzam a hibámat, és megmentsem Lisát. Így már holnap elindulok Urhandbe, hogy minél előbb odaérjek.

- Fiam, tényleg ezt akarod? - kérdezte, kevés ellenérzés nélkül Robert. Önelégülten figyelte, ahogy a herceg bólint. Nem ellenezte azt, hogy a fia elinduljon, így, hogy lemondott a trónról is. És örült neki, hogy segíteni szeretne kishúgán.

- Én is veled megyek! - jelentette ki nem sokkal utána Rachel is. - Mégis csak a testvérünkről van szó...

- Rachel, te nem mehetsz Willeammel! - parancsolta az uralkodó, rögtön a lányba fojtva a szót.

Édesanyjuk, mindeddig háttérbe húzódva figyelte a jelentet. Arcára aggódás ült ki, féltette fiát a világtól. Nem szerette volna, ha bármi baja esne a város falain kívül. Bár tudta, hogy Willeam már érett férfi, mégis nyugtalankodott miatta.

- Miért ne tarthatnék vele, apám? - kérdezte sértődötten Rachel, és mellén keresztbefonta a karját.

- Mert te vagy mostantól hivatalosan is Kalteno koronahercegnője! És egy koronahercegnő nem szaladgálhat a világban kénye-kedve szerint. Kötelességeid vannak, és a palotában kell maradnod. Fel kell készíteni az uralkodásra téged, mivel bátyjád lemondott a trónról, így te lépsz helyébe. - Felelte magabiztosan, feleselést nem tűrően Robert.

- Ez nem igazságos! Segíteni szeretnék Lisának, te meg bezársz ide! - kiálltotta Rachel, majd felkelt az asztaltól és kiviharzott a teremből.

Bármennyire is tudta, hogy igaza van édesapjának, sosem vallotta volna be neki. Beismerte, hogy kiakadása eléggé gyerekes volt. De mégis ő is ott akart lenni, mikor megtalálják a gyógymódot Lisa helyzetére. Nem várhat tétlenül, míg lehet, hogy Willeam éppen akkor kerül életveszélybe. Túlságosan is szerette a testvéreit, és bármit megtett volna, hogy minden újra rendbe jöjjön.

Mikor a szobájához ért, becsukta a nagy faajtót, és lerogyott a padlóra. Hátát az ajtónak vetve ült, és bámult ki az ablakon. A Hold elefáncsotszínben pompázott az égbolton. Rachel megbabonázva bámulta az égitestet. Elvarázsolta és magával ragadta a látványa. Maga sem értette a viselkedését. És hirtelen mindenről megfeledkezett.

*

A Nap feltűnt a horizonton, és lassan egyre feljebb emelkedett. Minden békésnek és nyugodtnak tűnt. Az erdőben az állatok néhányuk elbújt, mások pedig előmerészkedtek rejtekhelyükről. A várban is ilyesféle átrendeződés történt. Az őrök váltották egymást. De ennél sokkal jelentősebb dolog folyt akkor a palotában.

- Kérlek, vigyázz magadra, kicsim! - mondta könnyes szemmel a királyné. - Isten óvjon utadon!

- Ne aggódj, anyám! Nem fog semmi baj történni – nyugtatgatta édesanyját a férfi, és szorosan magához ölelte.

Az apja csak e szavakkal fordult feléje:

- Isten óvjon utadon, fiam!

- Köszönöm, atyám – motyogta a herceg.

Rachel hosszasan búcsúzott testvérétől, ő is a könnyeivel küszködve. Végül Willeamnek ajándékozott, egy fekete követ, amely egy nyakláncon lógott. Elmagyarázta a lány, hogy ez a kövecske növeli az erejét. Még Zachariastól kapta régebben, Rachel inkább átadta fivérének, hogy segítse a varázsereje, az útja során. Majd végül hosszasan megölelték egymást.

Így indult útnak a herceg, Arabelle, és öt katona lóháton, mindegyikük álruhába bújva. Elől Jaster és Jasse ment, az ikrek, akik mindketten radd-alakváltók. Baar-rendbe tartoztak a katonaságnál, ami annyit jelentett, hogy medvévé tudtak átváltozni. A hátul lovaglók Lew-rendbe tartoztak, akik bármilyen álattá át tudtak alakulni. Őket Tartarosnak, Rae-nek, Taylongnak hívtak. Arabelle és Willeam középen helyezkedtek el.

Az erdei út felé tartottak, ahol remélték, hogy nem lesz semmi. Feltűnés nélkül szerették volna elhagyni Kaltenos területét. Mikor beértek az erdőbe vágtatni kezdtek, minél hamarabb szerettek volna legalább a legközelebbi városba elérni, Barbodába.

*

Magány tört rá a megkeseredett lányra. Végtelenül szomorú volt, és ezzel együtt nagyon utálta magát. Hogy lehetett erre képes ilyen szörnyűségre? Mennyi ártatlan lényt ölhetett meg... Nem mert belegondolni, mert félt, hogy megint kárt fog magában tenni. Eddig annyit büntette magát, hogy már testén meg sem tudta számolni azt a rengeteg égési sérülést, amit okozott magának. Lisa csak annyit mondott a sebekre, hogy megérdemelt büntetése.

Már három napja, hogy a várbörtön fogjává vált, mikor egyszer csak újra felerősödött benne valami. Ő csak a gonoszságnak hívta ezt, de annál több volt. Igyekezett harcolni az ellen, hogy ez a valami átvegye felette az uralmat. Valamennyire sikerült is neki ellenállnia. De egy dolog nem hagyta nyugodni: szabad akart lenni. Tisztában volt azzal, hogy ez egy megérdemelt büntetése, de mégis, hiányzott neki a külvilág és a társaság. Unta a magányt, és a sok egyedül, önsajnálattal és bűntudattal töltött órákat. Szabadság, csak erre vágyott, és a lelki békére. Ez a három napot szíve szerint elfelejtette volna, ahogy azt a végzetes éjszakát is. Mintha egy rémálomból ébredve fel, és utána rájöhetne, hogy az egész álomban történtek csak agyszüleményei voltak. Pedig, ami megesett az nem lehetett csak egy álom, annak valóságnak kell lennie. Hiába, hogy Lisa csak egy álomként élte meg az egészet, akkor éjjel.

Hirtelen valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha valaki állandóan csak azt suttogta volna a fülébe: szabadítsd ki magad, szökj meg. Mantraként ismételődött újra és újra a fejében. Mikor már húszadjára hallotta e szavakat, erőtt vett magán. Felkelt a szalmáról, ahol eddig feküdt, és felállt a piciny cella közepére. Meztelen lába alatt érezte a kő hidegét, és durvaságát. Nem mert belegondolni, hogy hány ember kívánta itt a halálát. Tapintható volt a reményvesztettség és a kétségbeesés a levegőben. Ki kell jutnom innen!

Tudta, hogy mit kell tennie, hogy kiszabaduljon innen. A cella bejáratához sétált, ahol kisebb faajtó választotta el Lisát az őt vigyázó őrtől. Új varázserejét használva, alig hallhatóan elhúzta a kicsiny reteszt, ahol az élelmet szokták átadni. Az őr még akkor is mozdulatlanul állt, háttal az ajtónak. A strázsát úgy varázsolta el, hogy ne figyeljen fel a cellán belül történtekre. Maga sem gondolta volna, hogy ilyenre is képes. Ez is az új képességeinek egyike, hogy tudta befolyásolni a lényeket.

Ezek után visszahúzta a tolózárat. Végül a cella közepére állt, rongyos ruhája meglebbent, miközben lépkedett. Kócos vörös fürtjei az arcába hullottak. Kék szemével újra végignézett az égésnyomokkal teli testén. Ezek után megint megmagyarázhatatlan állapotba került.

4. Átok - A lény

Sziasztok! 

Tudom, tudom, ennyi idő után hozom csak a részt. Ezt nagyon sajnálom is! Mostantól próbálom minél gyakrabban publikálni őket! Szóval a blog mostantól hivatalosan is újraindul ezzel a résszel.  Mindenki bátran írja meg a résszel kapcsolatos véleményét. (Lehet, hogy az elmúlt hónapokban némiképp "berozsdásodtam", de próbálok újult erővel visszatérni.)

Köszönöm, ha elolvassátok! 

Beast Belle 

- Robert... kérlek! - könyörgött könnyes szemmel a királyné.

A koszos földön feküdt, félelemtől remegő testtel. Mindig is rettegett férje haragjától, és remélte, hogy soha nem fogja elveszíteni emberségét. De tudta, hogy egyszer ez meg fog történni. Amikor a vadállat kiszabadul börtönéből, és éktelen haragra gerjed, akkor mindenkit meg akar majd ölni, aki csak az útjába kerül, tulajdon családját sem kímélve.

A szörnyeteggé vált király felesége felé tartott. Vörös írisze belevésődött Marie elméjébe. Ez a lény már nem a férje volt. Roberten a legsötétebb énje kerekedett felül.

A királyné nem látta a lélekfalót. Túl sok sötétség vette őt körül. Az összes fáklya kialudt. Csak egy vérvörösen izzó íriszt látott néha előbukkanni. A lény körzött körülötte. Várta a megfelelő pillanatot, mikor lecsaphat zsákmányára.

A sötétségben hirtelen egy hatalmas zöld fénycsóva jelent meg, ami egy ágyúgolyó erejével találta el a szörnyet. A börtön hézagos falának csapódott, mire a sok törmelék ráomlott. Por töltötte be az egész folyosót. Marie fulladozott, nehezen kapott levegőt. Egyre csak gyengült. Érezte, hogy tüdejét legyőzi az életfeltétel hiánya. Ernyedten kapaszkodott a koszos kövekbe, és próbált odamászni a lépcsőhöz. De erőfeszítése kudarcba fulladt, néhány másodperc múlva ájultan feküdt a földön. A helyzet legyőzte őt, és felülkerekedett rajta. Nem tudott semmit tenni.

Ahogy ott feküdt váratlanul valaki észrevette. Lehajolt a királynéhoz, és megnézte, hogy lélegzik e még. Elmosolyodott, mikor rájött, hogy igen. Túlélte a nő a dolgot, de minél előbb ki kell vinnie őt innen. A lényre nem volt hatással az oxigénhiány ezért ő jött le megnézni mi történt itt. Fehéres-zöldes fénygömb helyezkedett el mellette, ami megvilágította a helyiséget. Tekintetével pásztázta a környezetét. A börtöncellák közül az egyik ajtó összetörve hevert a padlón. A fal törmeléke alatt pedig egy emberi kéz látszódott ki. Visszaváltozott végre a király – gondolta, majd megtisztította a levegőt, hogy eltűnjön belőle a por. A törmelékhalomhoz lépett és felemelte a köveket, amik lesújtottak Robertre, és arrébb rakta azokat varázslattal. Imádta az erejét, hogy nem kell megerőltetnie magát, hanem könnyedén megoldhat mindent.

Nagy levegőt vett, és a céljára koncentrált. A királyi párt és magát igyekezett odaképzelni az egyik nagyobb, eldugottabb terembe. Néhány pillanat múlva már mindhárman abba a szobában voltak, ami a szívéhez legközelebb állt. Pár év után sem változott semmit. Az üres, sötét rezidencián csak egy régi ágy helyezkedett el és egy kisebb láda. Ez a helyiség is az elfeledett szobák egyike volt. Az északi szárnyban nem igazán járkált senki, mivel úgy vélték ott szállt az átok a Fellenger-házra, ezért átkozottnak nyilvánították a helyet. Az a pletyka járt a palotában szolgálók között, ha valaki oda belép a balszerencse fogja egész életén át kísérni. Ez alaptalannak bizonyult, mivel Willeam és ő rengeteg időt töltött itt. Ők nem hittek ilyen babonákban. Sokat jelentett mindkettőjüknek az északi szárny. Ez volt az ő menedékük az emberek elől. Tudták, hogy itt senki nem találna rájuk, ezért mindg itt találkoztak az éj leple alatt. Egyszerre szomorúan és boldogan gondolt vissza az elmúlt időkre. Az első találkozásukra, az első éjszakán át tartó beszélgetésükre, az első kinti légyottukra, az első és az utolsó csókukra. Ez mind három éve lehetett, amikor még tizenhét éves gondtalan leány volt. De akkor hirtelen megváltozott addigi élete. Még mindig félve idézte fel azt a végzetes éjszakát.

Ekkor halk ajtócsapódás hallatszott és váratlanul meglátta a herceg sziluettjét a halvány holdfényben, ami a keskeny ablakokon szűrődött be.

- Köszönöm, Arabelle, hogy elhozta őket ide. Nagyon hálás vagyok érte – szólalt meg Willeam, mikor a nő mellé lépett. - Most már csak annyit kérnék magától, hogy meggyógyítaná őket? Nem kívánok senkit sem megzavarni ilyen késői órán, és szerintem Valiria asszony is már alszik.

Arabelle nagyot sóhajtott, majd szó nélkül odasétált a király elé. Leguggolt és mindkét kezét a test fölé helyezte. Lehunyta kék szemét, újra nagy levegőt vett és elkezdett koncentrálni. Lágy, zöldes fénycsíkok jelent meg a boszorkány tenyeréből, amik lassanként Robert bőrére szálltak.

*

Willeam feszülten figyelte, ahogy Belle segíteni igyekezett szülein. Minden az én hibám – gondolta. - Ha nem idegesítettem volna fel a bejelentéssel apámat, akkor meg sem történt volna ez az egész. De azért hálát adott Istennek, hogy édesanyját nem bántotta a lélekfaló. Hálás volt Arabelle-nek is, hogy ilyen segítőkész. Meglepte Willeamet a nő viselkedése. Azt hitte, hogy még mindig haragszik rá a múltbéli gaz tettei miatt. Meg is értené. Szégyelli magát, amiért így bánt vele és kihasználta. Szíve szerint felpofozta volna tizennyolc éves énjét, hogy észhez térjen. Arabelle őszintén szerette őt, és talán ő is érzett valamit iránta. De még a saját maga érzéseivel sem volt tisztában, akkor hogyan lehetett volna máséval? Nem értette a helyzetet sem. Belle miért kereste fel? Mit szeretne tőle? Miért ezen az éjjelen jött el hozzá? Csupa kérdés, de egyikre sem kapott választ. Mielőtt feltehette volna őket, a nő figyelmeztette őt, hogy a király átváltozott szörnyeteggé. Mivel bírná meghálálni a támogatást?

Miközben nézte őt elözönlötték az emlékek. Hajdan mennyiszer fúrta bele tekintetét azokba a gyönyörű tengerkék lélektükörbe. Régebben rengetegszer túrt bele abba a fekete hajba. Beleborzongott, még a gondolatába is, azoknak a mámorító csókoknak az emlékébe, amiket tőle kapott.

Maga is meglepődött a viselkedésén. Három év alatt csak ritkán jutott eszébe Arabelle. Akkor mégis mi változott volna meg egy óra alatt? Ennyire felkavarhatta a nő látványa? Nem tudta, de megpróbálta kitörölni gondolataiból a boszorkányt, és a problémára koncentrálni.

- Kész – mondta pár perc múlva Belle, és felkelt a földről. - Meggyógyítottam a királyi párt – tette hozzá büszkén.

- Nagyon szépen köszönöm! Mivel tartozom? - kérdezte Willeam, miközben a szüleit bámulta, akik már a rozoga ágyon feküdtek. Véletlenül sem akart rápillantani az urt-boszorkányra, nehogy kísértésbe essen.

- Csak annyival, hogy segít nekem felkutatni az elveszett húgomat. Én segítettem a királyon és a királynén, maga pedig támogat utam során, és bármire kerül sor, mellém áll. Ha, felséged, úgy kívánja akkor bármikor én is rendelkezésére állok. Csak hívnia kell. Ez lenne az alkum. Nos, elfogadja?

Willeamet nagyon meglepte ez a kérés. Rögtön Belle felé fordult, és szembe találta magát vele. Csak fél fejjel lehetett alacsonyabb nála, lenézett rá, így látta tüzes kék lélektükrét a nőnek. Komolyan gondolta. Ez kétségtelen. De elvállalja-e ezt a feladatot? Ez nem kis lehetőség. Csak annyit kell tennie, hogy elmegy Arabelle-lel, és ő cserébe bármikor segít neki. De létezett még ennél is jobb feltétel.

- Lenne még egy feltételem. Miután megtaláljuk húgát, és biztonságba helyezzük, utána velem tart megtalálni a családomat sújtó átok megtörésének módját. Ezzel feloldja magát a szolgálatom alól, és ezek után nyugodtan élheti életét. Beleegyezik?

- Igen – vágta rá azonnal Belle. - De majd le kell tennünk az es...

A boszorkány mondandóját Marie királyné sikoltozása hagyta félbe.

*

Rachel fejében a szolga szavai visszhangoztak: “egy hatalmas lény, ami akkora lehetett, mint egy nagyobb ló! Vérvörös szeme volt, a bőre fekete és csupasz, a fogai és a karmai élesek!” Azon morfondírozott, hogy milyen varázslény lehet az alsóbb szinten. Lehetséges, hogy a lélekfalóvá vált édesapja? Vagy valami más? Biztos volt benne, hogy lélekfaló. Arra a lényre illik legjobban a leírás. Már csak azt szerette volna megtudni, hogy melyikük. Az atyja? Willeam? Vagy valaki más? Egyszerűen nem tudott rájönni. De úgy vélte, nagy valószínűséggel Robert király lehet a szörnyeteg.

Miközben ezen gondolkodott észre se vette, hogy a szörnyeteg által megtámadott szintre került. Látszódtak a karmolásnyomok a falon, és a képeken. Egy kisebb fénylő gömböt varázsolt a kezével, és azzal világított. Pár lépés múlva olyat vett észre, ami megdermesztette. Vér éktelenkedett egy helyen a szőnyegen, és a kék falat is vércseppek borították.

- Itt mégis mi történhetett? - suttogta magának, és gyorsan szétnézett maga körül, de semmi szokatlant nem látott. A legközelebbi hangot is csak az emeletről hallotta. A lépcső tetején valakik beszélgettek.

Miután sikerült összeszednie magát a vér látványa után, továbbhaladt a hosszúra nyúló folyosón. Csak most kezdett el rettegni igazán. Amikor úgy döntött megnézi, hogy mi történik a börtönben, erre nem gondolt volna. Valakit megkínoztak, vagy még rosszabb megöltek. Egyre csak haladt előre. Vitte őt a félelem és a kíváncsiság. Vajon kit kapott el a lény? És megmentheti-e? Gyorsabban próbált sétálni, de közben éberen figyelt. Foglalkoztatta a dolog, és addig nem hagyta nyugodni, amíg nem kap választ.

Pár perc múlva, mikor már a börtönhöz vezető lépcsőhöz ért, megkapta a válaszát. A falon hatalmas betűkkel ez a szöveg állt: Haljon a Fellenger család. Vérrel írták. Amikor pedig levette kék szemét a félelmetes feliratról, észrevette a holttesteket. Összesen hat feküdt egymás hegyén-hátán. A felismerhetetlenségig összeroncsolódott a testük. Az arcukat sem tudta megnézni. Csak annyit tudott így megállapítani, hogy három-három férfi és nő feküdt ott. Mindannyian szolga öltözékben voltak, amit vér áztatott át. Nagyon sajnálta ezeket az embereket. Nem tettek semmi rosszat, mégis egy szörny áldozatává lettek. És még a nevüket sem tudta, hogy lerója kegyeletét a halottak előtt.

Váratlanul valami furcsa hangot hallott. Ez megijesztette. Gyorsan felmérte környezetét és akkor megpillantotta a lényt. Hasonlított egy lélekfalóra, de mintha mégsem az lett volna. Sokkal nagyobb volt, és kétszer annyi fogazattal rendelkezett, mint egy átlagos lélekfaló. Halálra rémült, amikor kék íriszével észrevette a plafonon lévő lémyt. Karmazsinvörös szemével a lányt bámulta. Rachel tudta, hogy minek tekinti őt is: egy prédának, amit le kell vadásznia. Ijedelme ellenére azonnal cselekedett. Egy kékes sugarat küldött a szörny felé, de az gyorsabb volt, és elkerülte a lövedéket. Ezek után a lény egy pillanatra eltűnt előle. Össze-vissza forgolódott, és kezében a következő varázsgolyót tartotta. Néhány pillanat múlva éles fájdalom nyílalt a hátába, majd a karjába. Az utóbbin látta, hogy hosszú karmolásnyom éktelenkedik rajta. Tudta, hogy megint muszáj bevetnie rejtett képességét. Ezen a napon már másodszorra törtek az életére. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Sárga lélektükrével rögtön megtalálta a lényt, és már lőtte is rá a bénító jégsugarakat. A legtöbb elől kitért, de egy belefúródott a testébe. A jeges varázs, ami lefagyasztotta volna, nem használt. A szörny mérgében kitátotta hatalmas száját, mire abból tűz jött ki. Rachelnek sikerült kitérnie előle, helyette a képet gyújtotta fel. A lány gyorsan eloltotta a tüzet.

Eldöntötte, taktikát változtat. Ugyanazt akarta alkalmazni, amit nemrég Zachariasnál is. Ha ezek nem segítettek, akkor a legerősebb képessége fog. Remélte, hogy minden olyan jól fog elsülni, mint a férfinál.

Ugyanúgy, mint délután, elszigetelte magát a lény elől egy erősebb jégfallal, majd koncentrálni kezdett. Nyugalom. Sikerülni fog – gondolta, és minden porcikájával a szörny testére összpontosított. Egy perc múlva már a szörnyeteg testében volt. Nagyon meglepte a varázslény működése és gondolkodása. Nem érzett semmit, nem gondolt semmire, csak mintha meghatározott utasításokat végezne. Emlékei sem voltak az átváltozása előttről. A régi emlékképek ködösek voltak, mintha valaki direkt rejtette volna el őket. Ez a lény csak báb volt. Egy terv résztvevője, akár akaratán kívül is. Csak egy dolog foglalkoztatta: ki lehet a bestia?

Tudta, mit kell még tennie. Elkezdte a lényt is úgy kínozni, mint Zachariast. Csak a bábnak még rosszabb fájdalomban lett része. Kapálózott, karmolászott, nyüszített, rángatózott; a legnagyobb szenvedést élte át. Mikor érezte a hercegnő, hogy a test gyengül és lassan átváltozik visszatért a sajátjába.

Szédelegve felkelt a földről, mikor magához tért. Nem gondolta volna, hogy ennyiszer kell használnia ezt a számára is kimerítő adottságát. Ismét lebontotta a jégfalát, majd világítás gyanánt létrehozott egy fénygömböt. Körbepillantott immár kék íriszével, és a földön fekve meglátta az átalakult varázslényt. Csak egy groteszk testtartásban lévő lányt vett észre, akinek hosszú vörös hajzuhataga volt. A leány ugyanúgy rázkódott, mint Zacharias. Arcát a földnek csapkodta kínjában. Rachel lassan mellé lépett, leguggolt, és lágyan megérintette a remegő vállát. Fokozatosan maga felé fordította a varázslényt, hogy megnézhesse az orcáját. Amikor végre meglátta ismételten ugyanaz az érzés fogta el, mint a férfinál. Nem tudott hinni a szemének. Nem bírta felfogni a helyzetet. Nem! Ez lehetetlen! Csak álmodom! - győzködte magát, de tisztában volt vele, hogy ez a valóság. Könnyek gyűltek a szemébe, teljesen ledöbbentette a dolog.

- KÉREM SEGÍTSENEK! - ordította el magát bőgve, és remélte, hogy csak rossz álom az egész. Lisa feküdt előtte félholtan, különféle jelekkel szabdalt testtel.

3. Átok - A jelek

Sziasztok!

Kicsit későn, de meghoztam az új részt! Remélem, nem csalódtok majd benne. Végre Lisa is benne lesz, de bővebben róla majd csak a következő részben lesz szó! 

Az eddigi részeket új lektorom Arlene javította! (Blogjai: Karmazsin égbolt alatt és I love my stepbrother.) 

Írjátok meg véleményeteket megjegyzésben! 

Jó olvasást!

Beast Belle

   Teljes sötétség és csend honolt a kihalt folyosón, csak egy lány lépéseinek visszhangja hallatszott. A szolga szaggatottan vette a levegőt, arcára félelem ült ki, ahogy futott. Ujjaival lenge ruháját markolta, hogy ne nehezítse a futásban. A kontyából kilazult pár szőke tincs, miközben minden maradék erejét bevetette annak érdekében, hogy elmeneküljön az őt üldöző lény elől. Szíve gyors ütemben vert, dobogott mellkasában; teste verejtékben úszott. A valami éles karmait használva mászott a falon. Hörgött, vicsorgott, mint egy éhes vadállat. A lány számára csak egy áldozat volt; már csak percei voltak hátra, mielőtt a fekete szörnyeteg megöli.

   A préda fel akart futni a nagy kőlépcsőn, hogy segítséget kérjen. Lábát nehezebben tudta futásra ösztökélni; egyre gyorsabban vette a levegőt, és alig bírt már állni is. De nem adta fel, mert gondolataiba beférkőzött a szörnyeteg külseje, és, hogy miért is menekül előle. Maga előtt látta az üldözőjét: a csupasz, fekete bőrű, vérvörös szemű, hatalmas szájú, éles fogú és karmú lényt, aki közel akkora lehetett, mint egy nagyobbfajta mén. Hangtalanul mozgott, hatalmas alkata ellenére is. A lány csak sejtette, hogy milyen varázslénnyel találkozott a várbörtönben, mivel ő halandónak született. Így még varázslattal sem tudta magát megvédeni –, pedig csak ezzel bírta volna megállítani támadóját.

Szokatlan módon a lélekfaló kezdett egyre lassabban mozogni, majd néhány pillanat múlva teljesen eltűnt a lány a szeme elől. Megérzett valamit, ezért állt meg. Egy olyan lényt, akinek a lelke sokkal értékesebb erős varázslattal teli. Egy olyan varázslény közeledett felé, aki jóval erősebb volt nála, így bölcsebbnek találta, ha elrejtőzik, és a megfelelő pillanatban megöli. Úgy is cselekedett, ahogyan az ösztönei súgták: olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak képes volt, és fekete bőrét a fal színére cserélte. Csendben várta új kiszemelt prédáját.

   A lány nehezen lépkedett a fokokon, mert szinte mindene fájt. Gondolatai még mindig az őt üldöző szörnyetegen jártak; csak később vette észre mikor felért a következő szintre, hogy már nem kell menekülnie. Kontyából már a legtöbb szőke, göndör hajszál kiszabadult. Lihegett, szúrt az oldala és a mellkasa. Lenge, bézsszínű ruhája összegyűrődött és izzadt lett.

   Csak egy pillanatra állt meg, hogy erőt gyűjtsön és hallgatózzon. Itt már félhomály uralkodott –, pár gyertya világította meg a végtelennek tűnő folyosót, amin a cselédszobák ajtói nyíltak. A szoba falait sötétkékre festették, faparkettáján keskeny szőnyeg futott végig.

   A cseléd nem hallott más zajt a vidám muzsikán kívül, ami minden pénteken szállt ezen a szinten, csak a fazekta (húros hangszer) dallamos hangját. Gyorsan el is indult a gyülekező felé, ahol a cselédek és a konyhások szoktak mulatni, és észre se vette a tőle néhány lépésnyire levő varázslényt. Majdnem beleütközött a hercegnőbe. Mikor észhez tért, már csak másfél méter választotta el őket egymástól.

   − Bocsánat, felség! – mondta félénken, elpirult, és lesütötte a szemét. Azt gondolta, hogy ennél már nem lehet rosszabb napja.

   − Nincsen semmi gond – felelte a hölgy, és már ment is tovább le a lényhez.

   A lány hirtelen riadt arcot vágott, mikor meglátta, hogy merre akar menni a hercegnő.

   − Felség, ne menjen arra, kérem! Egy szörnyeteg van odalent! – könyörgött halk hangon a cseléd.

   − Miféle „szörnyeteg”?

   − Egy hatalmas lény, ami akkora lehetett, mint egy nagyobb ló! Vérvörös szeme volt, a bőre fekete és csupasz, a fogai és a karmai élesek! – A lány remegett, mint a nyárfalevél, keze reszketett, és próbálta kitörölni emlékeiből a varázslény emlékét.

   A hercegnő rögtön a legrosszabbra gondolt. Kék szemével egy pillanatra a sötétségbe révedt, majd eldöntötte, miként fog cselekedni.

   - Mindenkinek mondd meg, hogy zárkózzon be, és ne jöjjenek elő reggelig! Minden itt lakó cselédnek szólj! De először is szólj a királynénak és a bátyámnak! – hadarta Rachel, és bevetette magát a sötétségbe.

*

   Lisa nagy levegőt vett, és bekopogott a faajtón. Szégyellte magát, hogy ilyen későn zavarja a nőt, de nem tehetett mást. Úgy nem tudott volna tovább nyugodtan aludni, míg fényt nem derít az igazságra. Görcsösen markolta a ruhája ujját, próbálta eltakarni azt a valamit. Kék szemével az ajtót fixírozta, és várta, hogy az kinyitódjon. Néhány pillanattal később hangok szűrődtek ki a bejárat mögül, míg végül kinyílt.

   A hercegnő szembetalálta magát egy vele egymagasságú, huszonéves nővel. Gyönyörű arcát, szőke hajszálak keretezték, és kék szempárával pedig a lányt nézte. Meglepte, hogy ilyenkor is keresik. Összehúzta gyorsan a köntösét, hogy ne látszódjon kissé kivágott hálóinge.

   − Elizabeth hercegnő? Miért keres ilyen késői órákban? – kérdezte udvariasan a nő, és beinvitálta. A terme kétemeletnyire volt a hercegnő rezidenciájától és ötemeletnyire a cselédszobáktól.

   Ahogy a hercegnő belépett a szobába, világosság fogadta – nem is csoda, hiszen rengeteg gyertya égett. A falakat barackszínűre festették, és fa borította a padlót. A rezidencia sokkal kisebb volt, mint a hercegnőké. Az ajtótól nem messze egy nagyobb ágy helyezkedett el, a sötét ablakokkal szemben pedig egy kandalló és egy kisebb asztal és székekkel. Mámorító vaníliaillat töltötte be a helyiséget. Az egyik kisebb fiókos szekrény tetején képek sorakoztak; egy másik bútor tetején pedig különféle, színes üvegecskék álltak.

   Lisa akkor járt ott először, és meglepte ez a rendkívül otthonos berendezés – mást várt. Azt képzelte, hogy minden síkfelületű bútor tele lesz könyvekkel, naplókkal és kisebb-nagyobb varázseszközzel. Nem is tévedett nagyot, mert a könyvespolcot ilyen tárgyakkal rakták tele.

A szőke hajú lány egy fotelhez vezette, és kérte, hogy üljön le. A nő pedig elővett egy széket és el is helyezkedett egy néhány méterre a lánnyal szemben. A szépség kék szemével még egyszer végigmérte Lisát, majd lágy, kedveskedő hangon megszólalt:

    − Miért keres ilyen késői órákban? – ismételte meg a nemrégiben feltett kérdését, amire a hercegnő végre elengedte ruhája ujját.

    Lisa nagyot nyelt, megköszörülte a torkát, és csak azután kezdett bele a mesélésbe:

   − Rendkívüli ostobaságot követtem el, mikor a testvéreim után akartam menni, mert azt hittem bajban vannak. Tudom, tudom! Tényleg ostobaság volt azt gondolnom, hogy pont az én segítségemre lenne szükségük. De biztosan tudja milyen érzés, mikor aggódik valakiért – a nő erre alig észrevehetően bólintott. – Miután elhagytam a palotát sas alakomban, néhány percig még nyugodtan szárnyalhattam, majd hirtelen hatalmas vihar kerekedett - szinte a semmiből! Egyszer csak megjelentek a baljóslatú, fekete felhők, dörgött, villámlott, majd kis idő múlva eleredt az eső. Mire észbe kaptam már késő volt, egy villám csapott belém, miközben igyekeztem elbújni az erdőben! – A lány eddig nyugodtan beszélt, de utána elkezdett hadarni. – Nem tudom, hogy meddig feküdtem eszméletlenül a nedves fűben, de amikor felébredtem már teljes sötétség honolt. És… Nem voltam egyedül. Egy húsz év körüli nő bámult engem, miközben nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Fekete haja és kék szeme volt; igazán szép nő. De a gyönyörű szempárjával csak gyilkos pillantással illetett, majd elkezdett magában mormolni valami bűbájt. Néhány pillanat múlva pedig elkezdett fájni mindenem; a hátam, a hasam, a karom, a kezem, a lábam… Elképzelhetetlen szenvedést éltem át akkor, mintha buzogánnyal és karddal szurkálták volna a testemet. Ez az egész nem tartott egy percnél tovább, de én úgy éreztem, mintha már órák óta szenvedtetne. Végül elhalt a motyogás, és a nő eltűnt. Csak nehezen tudtam hazajönni, mivel szinte mindenem égett és szúrt. Vetkőzés közben vettem észre a jeleket. Először a kezemen, majd a karomon, és… - A hercegnő nagyot nyelt, abbahagyta a hadarást, és a földet kezdte fixírozni. – Már az egész testemen különféle jelek éktelenkedtek… Zavaromban és kétségbeesettségemben úgy gondoltam, még ma felkereslek téged. Nem bírtam volna várni reggelig. Nem akartam senkivel sem találkozni… Nem szeretném, ha megtudnák, hogy mi történt velem… Tudsz nekem segíteni? Kérlek! – Mire az utolsó mondatot kimondta, már könnycseppek folytak végig az arcán.

   A nő felállt; lágyan megérintette a hercegnő ökölbe szorított kezét, majd elkezdte felhúzni ruhájának ujját. A lány engedte neki, nem bírta volna önszántából megmutatni a varázslénynek a jelzéseket.

  − Valiria, kérlek, tüntesd el ezeket! – kérlelte Lisa remegő hangon, miközben az említett lágyan megérintette a csuklóját, amire a hercegnő felszisszent. A tündér tanulmányozni kezdte a jeleket; olyan ismerősnek tűntek számára.

   Hirtelen belényilallt a felismerés. Tágra nyitotta szemét, és rögtön felugrott, majd a könyvespolcához futott. Gyorsan végigfutotta tekintetével a címeket, majd váratlanul egyszerre három könyvet kivett onnan. Visszaült a székébe, és sebtében fellapozta őket. Összehúzta szemöldökét, miközben figyelte a pörgő lapokat. Lisa csak zaklatottan bámulta a jelet. A csuklójától három csík indult, ebből a három csíkból lett mindig egy-egy kör, aminek a közepén egy-egy háromszög volt; ez egészen a kulcscsontjáig terjedt. Minden testrészén különféle minták éktelenkedtek. Valamit jelenteniük kell – gondolta Lisa, és egy pillanatra kék szemével a keresgélő Valiriára pillantott.

   Egy perc múlva a nő diadalmasan felkiáltott. A hercegnőhöz lépett és megmutatta neki mit talált, majd hangosan felolvasta Lisának azt a szakaszt, ami számukra létfontosságú lehet:

  − „Minden urt-boszorkány különböző szimbólumokkal rendelkezik; csak az erősebb boszorkányok jelei hasonlítanak, mert azoknak az alapja mindig egy kör – ami a mérhetetlen erőt jelképezi. Minden jel egy szimbólum. (…) Ritkán, de megesik, hogy egy urt-boszorkány szimbólumokat varázsol egy ember testére – ezt nem véletlenül teszi. Ezzel azt akarja elérni, hogy az adott lény meghaljon. Ez egy igen drasztikus lépés a boszorkányoktól, mivel ezzel maguk is átkozottak lesznek – erejükkel tilos embert ölniük. A megoldás kulcsa mindig a jelekben rejlik, de ezt nagyon nehéz megfejteni, és főleg megtenni azt, amiről szól. Legtöbbször valamit kell tenni cserébe, hogy levegye a jeleket. Aki ezeket a jeleket viseli, az rá egy hónapra meghal.” – Mikor befejezte az olvasást, kínos csönd állt be. Lisa megszólalni sem bírt, Valiria pedig azon gondolkozott, hogy vajon hogyan tüntethetnék el a bűbájt.

   Néhány perc múlva a hercegnő összeszedte magát, és rekedtes hangon megszólalt:

   − Szóval meg fogok halni? – kérdezte Lisa, de az utolsó szavát szinte alig hallotta a tündér.

   Nem szeretett hazudni Valiria, hiszen ő az őszinteséget részesítette előnyben. Hamis reményekkel sem akarta áltatni a lányt, ezért csak rámosolyodott, és valami megnyugtatónak szánt mondatot motyogott.

  − Meg fogom találni a megoldást. Nem fog meghalni, amíg én élek, biztos nem – mondta Valiria, és mélyen belenézett Lisa szemébe. – Jöjjön vissza két nap múlva, addig én meg keresek erre megoldást a könyvekben.

  − De kérem, legyen ez a mi titkunk – suttogta a lány, miközben elhagyta a szobát.

Mivel láttam pár blogban, hogy feltesznek kérdéseket az olvasóiknak, így jutott eszembe, hogy én is tehetnék fel kérdéseket.
Kérdéseim:
1. Szerintetek ki lehet a lélekfaló? 
2. Meglepett titeket Lisa története?
3. Olvasnátok még részletesebben Lisa "kalandjáról"?
+ Hogy tetszett a rész? 
Előre is köszönöm a válaszokat!